Rendezvények

Bár a szakmai program legfőbb témája természetesen az OMSZ kommunikációja volt, a részleteket csak akkor értheti meg, láthatja át igazán az ember, ha a mentők tevékenységét is ismeri valamennyire. Ez a tevékenység pedig igencsak tekintélyes múltra tekint vissza, amint arról mi is meggyőződhettünk a Markó utcai épületben helyet kapott Kresz Géza Mentőmúzeumban (a múzeumot egyébként bárki megtekintheti, hétfőtől szombatig, 8-14 óráig a Markó u. 22-ben). A rögtönzött tárlatvezetésből kiderült, hogy milyen – mai szemmel kissé bizarr – újraélesztési eljárásokkal próbálkoztak évszázadokkal ezelőtt, hogy milyen csákót hordott szolgálatban Kresz Géza, az 1887-ben életre hívott Budapesti Önkéntes Mentőegyesület alapítója, vagy hogy a Titanic katasztrófájának túlélőit egy magyar orvos, dr. Lengyel Árpád gyógyította a leghamarabb odaérkező hajó, a Carpathia fedélzetén. Sőt, még azt is megtudtuk, hogy a világ első mobil szívritmus-szabályzó készüléke (pacemaker) – legalábbis annak burkolata – egy átalakított műanyag szappantartóból készült. Tudnivaló egyébként az is, hogy a mentésügy hőskorában a „Mindenkit érhet baleset” volt a mentőegyesület jelmondata. Ezzel a szlogennel a régi idők mentősei azt akarták kifejezni, hogy mentésügy mindannyiunk közös ügye. A mai kor emberének azonban erről a figyelmeztetésről inkább valami maffiafilm jut az ember eszébe, semmint a kéklámpás életmentők.

Valószínűleg azt sem tudták túl sokan, hogy mi a különbség a mentőgépkocsi, a kiemelt mentőegység, az esetkocsi, a rohamkocsi, a mentőorvosi kocsi és a gyermek mentőorvosi kocsi, meg a tömeges baleseti egység között. A mentőhelikoptert persze felismeri az ember, és azt is sejti azért, hogy a mentőautóra festett M.I.C.U. felirat nem macskák mentésére utal (a mozgó intenzív ellátó egységet – Mobile Intensive Care Unit – nevezik így). Egyébként van motoros (mármint motorkerékpáros), sőt robogós mentő is. Előbbiből azonban igen kevés, mert a megfelelő mentős képzettség mellett a motorra ülő mentősöknek nagymotoros (sőt, nagy motoros!) rutinnal, valamint PÁV I. pályaalkalmasságival kell rendelkezniük. Márpedig ennek a hármas feltételnek ma Magyarországon csak alig 16 fő felel meg. Így a motoros mentők számának jelenleg humánerőforrás szempontjából vannak korlátai.

Győrfi Pál egyike a leggyakrabban megszólaltatott szóvivőknek, rendszeresen látni a televízióban, hallani a rádióban, és az írott sajtóban is sok helyen idézik nyilatkozatait. Így aztán az emberben könnyen kialakul az a téves képzet, hogy Pali munkájának nagy részét viszonylag jól ismerjük. Ilyenkor azonban kiderül, hogy a feladat sokkal összetettebb, mint azt bárki is gondolná. Legelőször is azért, mert a betegek személyiségi jogait védő törvények – habár szükségesek, mégis – igencsak behatárolják a szóvivő mozgásterét. Ráadásul a sajtó érdeklődése nagyrészt az „esetekre” korlátozódik, az olyan típusú hírek – például egy újabb mentőállomás átadása – , vagy éppen a mentőszolgálat szemléletformáló munkájával összefüggő kommunikáció iránt a médiumok sokkal kevésbé fogékonyak.

A legnehezebb kommunikációs helyzetek talán abból adódnak, hogy a közvélemény meglehetősen hézagos ismeretekkel rendelkezik a mentőszolgálat tevékenységéről, általában a mentésről, s ezeket a hézagokat néhol megalapozatlan vélekedésekkel kitöltve, az így kapott képhez viszonyítja a valóságot. Például sokan azt gondolják, hogy az újraélesztés és a defibrillátor használata azonos fogalmak, pedig ennek az elektromos berendezésnek az alkalmazása csak bizonyos típusú eseteknél (kamrafibrilláció) indokolt orvosilag. Aki azonban ezt nem tudja, és az újraélesztésnél adott esetben nem lát a Vészhelyzetből ismert elektromos eszközhöz hasonlót, néha – helytelenül – azt a következtetést vonja le, hogy ez a fontos eszköz hiányzik a mentők felszereléséből, holott erről a valóságban szó nincs. Mégis ezt kezdi firtatni a közbeszéd, nem azt, hogy az újraélesztések (egyébként maguk a defibrillátorok is) sokfélék.

Hasonlóan jó példa az a tény is, amikor sokan egyenesen megütköznek azon, hogy nincs minden mentőautóban orvos, nem tudván, hogy pontosan kikből is áll a mentők személyzete. A megfelelő alkalmassági vizsgával rendelkező gépkocsivezető mellett a mentőorvos, a mentőtiszt, illetve a mentőápoló azok a személyek, akik e fontos és felelősségteljes munkát ellátják. Az egyes kocsik azonban különböznek abból a szempontból, hogy mentéskor kik is tartózkodnak a fedélzetén. Természetes, hogy nincs minden mentőn mentőorvos, de erre nincs is szükség. Hiszen a mentés feladatait a mentőtiszt, illetve a mentőápoló – akik mindannyian magasan képzett szakemberek – ugyanúgy el tudják látni. A mentőknek ugyanis nem gyógyítaniuk kell, mint az orvosoknak általában, hanem menteni! Élettanilag a gyógyulás egyébként is lényegesen hosszabb folyamat annál, mint ameddig egy mentés tart. Így a mentők nem meggyógyítják az embereket, hanem sürgősségi ellátásban részesítik őket, s ezzel sokszor az életüket is megmentik. A félreértés talán abból is adódhat, hogy az orvos szó az emberek számára sokkal könnyebben értelmezhető, mint a mentőtiszt (ez a foglalkozás egyébként magyar specialitás, mondhatni hungarikum), vagy a mentőápoló, ezért vannak, akik úgy hiszik, mintha az orvos nélküli mentő mentésben gyakorlott szakember nélküli mentő volna. Ám mi már tudjuk, hogy ez nincs így! Egyes speciális esetekben persze a mentőorvosra is szükség van. Azt, hogy pontosan milyen kocsit kell kiküldeni, a 104-es számra befutó hívások alapján döntik el.

S ha már itt tartunk, beszéljünk azokról az emberekről is, akik az ilyen hívásokkor a kagylót felveszik! A köznyelv, és a médiumok is, hajlamosak őket diszpécsereknek nevezni, mintha egyszerűen csak felvennék a hívásokat. Ezek az emberek azonban nem egyszerű telefonkezelők. Ők azok, akik eldöntik, hogy valódi riasztásról, vagy csak vaklármáról van-e szó (mert bizony sok a telefonbetyár), ők kérdezik ki a betelefonálókat a körülményekről, amely alapján aztán el lehet dönteni, hogy pontosan milyen kocsit küldjenek ki, szükség van-e mentőhelikopterre, vagy más egyébre. Arra is akad példa, amikor telefonos „távsegítséggel” mondják el az azonnali teendőket, így mentve meg a helyzetet, és akár életeket is. A diszpécser elnevezés helyett az OMSZ szóvivője a „mentésirányító” elnevezést szokta javasolni a médiumoknak, de ez a szó eleddig még nem igazán honosodott meg a köznyelvben. Miután Pali elmesélte, mivel is foglalkoznak a mentésirányítók, sőt, még munka közben is alkalmunk volt látni őket a Markó utcai épület egyik termében, nemcsak minden tiszteletünk lett az övék, hanem mindannyian, akik ott voltunk, mostantól kezdve a mentésirányító elnevezést fogjuk használni. Tegyen így Ön is!

Szerző: Hanga Zoltán
Kép forrása: pexels.com